Nem a csecsemőt kell móresre tanítani ...

Kíséréseim, támogatások, segítéseim során sokféle kérdéskörrel találkozom. Szülés előtt, alatt és után állok a családok mellett, akik megtisztelnek azzal, hogy mellettük lehetek ezekben az időkben. Így történt egy kisbaba estében is, akinek édesanyja segítséget kért kisbabája szoptatásában, az első idők összesimulásában. Köszönöm neki, hogy részese lehettem életük néhány napjának, hetének és összefoglalta számunkra, és mások megerősítésére a tapasztalatukat:

"Nyonyó minden nyikkre (erről itt olvashattok részletesebben)

-         Segítség, én tényleg nem tudok úszni! – kiálltja a fuldokló.
-         Aha, mindjárt, azonnal figyelünk rá is, - mondogatják a parton ülő vízi mentősök.
-         Megfúlok, segítsetek már! – kiálltja a fuldokló, ezúttal hangosabban, és sokkal kétségbe esettebben, mint eddig. Nem érti, miért nem segítenek, ha már amúgy is itt vannak.
-         Szerinted komolyan gondolja? – kérdezi egyik vízi mentős a másikat.
-         Még nem ordít. Lehet, hogy elmúlik neki. - válaszol rá a másik.
-         .... – és már nincsenek szavak, sem segélykiáltás. És akkor gondolják úgy a vízi mentősök, hogy menni kéne életet menteni.

Ugye milyen felháborító és képtelen történet?

1408619225_053591400_1408619225.png

Valahogy így képzelem el azt a pillanatot a gyermekem szempontjából, amikor ő jelzi, hogy éhes, és én a sokaság javaslatára várok az etetéssel, mert még nem sír.

Veszélyben az élete, (a csecsemőknek, ha hiányzik valami, az olyan óriási, mintha az egész életük, a teljes világuk azon a hiányon múlik) és hiába jelez, hiába cuppog, hogy közeledik az etetés, igyekezz, te anya-figura, mert egyre kínzóbb ez az érzés a testem közepe táján, az anya addig nem tesz semmit, amíg a gyermek nem sír. Mert nem is biztos, hogy éhes. Lehet, hogy elmúlik. Nem kell elkényeztetni.

Most, hogy a babám megszületett, valahogy mindenkinek az a kényszerképzete támadt, hogy el kell látni engem jó tanácsokkal. Az előző is egy ilyen kéretlen jótanács, amitől nem csak a hideg ráz ki, de a türelmemet is jócskán próbára teszi. Aztán jönnek a kérdések: Veletek alszik? Van elég tejed? Örökké felkapod? Hagyd sírni. Stb, stb.

Igen, sok a tanács, és tudom, el kéne, engedjem a fülem mellett, de nem könnyű.

Aztán van, amiben valóban segítségre szorulok. Igen, anyatejjel akarom táplálni a gyermekemet. De most, hogy nincs elég tej, most mit csináljak? Van olyan tanács, hogy egyél többet, van, aki a több folyadékra esküszik, más meg épp ellenkezőleg ajánlja: nem szabad olyan sokat inni. Na, most mit csináljak? Azt tudom, hogy 4-5 l folyadékot nem bírok meginni. Annyit iszom, amennyi fér, de ez nem a jó megoldás.

És most eszembe jut egy dallam, minek a szövege a közismert:

        „Valaki mondja meg milyen az élet, valaki mondja meg miért ilyen,....”

És ki az a valaki? Isten eddig mindég gondoskodott arról, hogy a megfelelő időben a megfelelő angyal megmondja a tuttit. Amiket mondott egy mondatban így lehet összefoglalni: Nyonyó minden nyikkre.

Ez a két kifejezés nem tőle származik. Onnan valók ezek, amiket az ajánlásai alapján olvastam, vagy hallottam. De a megoldást ez hozta. A gyermek akár éhes, akár szomjas, akár aludni akar, de még ha alszik, akkor is cici, cici, mindenkor cicit kapjon.

A gyermekem nem felelt meg a standardoknak. Már majdnem elkeseredtem, hiszen én már azt hittem mindent megtettem, hogy jól fejlődjön. Örömmel, de fáradtan keltem éjjel két óránként, s mivel bele aludt, ezért lefejtem, és úgy adtam oda, (mind tudjuk, hogy mennyivel gyorsabban megissza üvegből, s lehetett aludni tovább). Semmi stressz nem volt, ezért aztán már kétségbe ejtő volt, hogy oka nincs a stagnálásnak, még sincs fejlődés.

És aztán jött a fordulat. Ettől a mindenkor cici-időszaktól minden megváltozott. Az én kicsikém egy hét alatt a standartot megduplázta. Egy hét alatt 300 gr-ot hízott az általános 120-150 gr-hoz képpest.

Elkapatod – visszhangzott gyakran a fülemben. Hát most azt gondolom, hogy nem a csecsemőt kell móresre tanítani. A dolgom pedig nem éppen fontosabb a gyermekemnél: Szeretem én a tiszta lakást, meg azt is, ha van főve leves s második is, de annál nem fontosabb egyik sem, hogy a gyermekem életében a legfontosabb dolgokat most megalapozzam: a bizalom, a jó kapcsolat építése, a leválási képesség, ezek következményeként a nyitottság, a kommunikációkészség, hiszen amíg ő eszik, én énekelve, beszélgetve szeretgetem. Így szórakozzuk át a napokat.

Ti, már gyermekes anyák, akik a tanácsokat adjátok, tudom, hogy jó indulatból teszitek, de ha nem is úgy csinálom, ahogy ti mondtátok, azért én tisztelem a ti erőfeszítéseiteket, de ne bántódjatok meg azon, hogy én inkább arra hallgattam, aki azt mondta: Nyonyó minden nyikkre.

2014. november 30.

                                                     Tisztelettel:                     bB"

     Kívánom, hogy minden édesanya és újszülöttje mellett olyan támogatók lehessenek, akik tisztában vannak az anyababa-egység erejével, hisznek az elválaszthatatlanságában és képesek a természetes, egészséges folyamatokat támogatni.

A gyermek az anyához tartozik - akár egészséges, akár beteg, akár élő, akár halott. Az anya a gyermekéhez tartozik, a gyermek a szüleihez tartozik. Minden körülmények között.

Közzétette és összefoglalta: Csomóné Lindmayer Katalin

Következő rész: http://szuletesmese.blog.hu/2015/03/24/ejszakai_onkiszolgalas_szoptatas_ejjel_sir_a_baba_ii