Jobb a babának, ha külön alszik?

"Szerte a világon a legtöbb anya számára inkább az lehetne a kérdés, hogy van-e olyan ár, amiért hajlandó lenne külön aludni a kisbabájától." (Gyarmati Andrea, Mindennapi Pszichológiában megjelent írása) 

Nyugati kultúránkban úgy tartjuk, az a jó baba, aki a szülőtől külön, egyedül alszik el és átalussza az éjszakát. A világ népeinek többségében azonban a csecsemők szoptatás közben szenderülnek el és egész éjjel az anyjukkal maradnak, időnként megébredve. Miből erednek ezek a különbségek és melyik lehet az üdvözítő, kevésbé veszélyes, és önállóbb felnőttet eredményező megoldás?

barbora_balkova_eveadamidealnisituacebudemevsichnispat2006.jpg

„Anyuuu, szomjas vagyok!” – hangzik lefekvés után a gyerekszobából, és Anyu bevisz egy pohár vizet, hogy tíz perc múlva megérkezzen a menetrend szerinti „Anyuuu, pisilni kell!”, majd a „Túl meleg van!”, a „Nem vagyok álmos!” és a többi. Az éjszakai ébredések, rémálmok, hajnali bekéredzkedések a szülői ágyba pedig még csak ez után kezdődnek… Az ilyen helyzetek elkerülésére a nyugati szülőknek azt tanácsolják, hogy a megfelelő alvási szokásokat már csecsemőkorban alakítsák ki, a babát mindennap közel azonos időben, egy kiszámítható rutin végén tegyék be a saját ágyába, hogy ott egyedül aludjon el. Ha azonban a különböző népeket meglessük álmukban, rájöhetünk, hogy amit mi egy kisbaba számára „megfelelőnek” tartunk, valójában egy kisebbség furcsa ideálja.

Az ősi minta

Őseinknek nem volt más választása, mint együtt aludni utódaikkal, hiszen a vadászó-gyűjtögető nomádok nem tehették le a kicsiket biztonságos gyerekszobákba. Az anyatejből – speciális összetételénél fogva –gyakran kell enni, így az anyja mellett alvó, éjjel is szopó csecsemő az, aki az évmilliók biológiai örökségét megtestesíti. Bár az elrendezés sokféle lehet (közös fekvőhelyen, az anyától karnyújtásnyira, az apa és/vagy a testvérek jelenlétében stb.), a kultúrák többségében a csecsemők ma is az anyjukkal alszanak, és ebben a szoptatás szerepe is meghatározó maradt. Így van ez még olyan iparilag fejlett országokban is, mint Svédország vagy Japán.

Valószínű, hogy az elalvás is ahhoz volt hasonló, ami ma történik sok hagyományos kultúrában: a babát nem altatják, nem ringatják, nem énekelnek neki, nem adnak rá pizsamát – egyszerűen hagyják elaludni, amikor álmos. Azt tartják, hogy előbb-utóbb minden gyerek úgy alszik, mint a felnőttek, fölösleges mindenféle praktikával erőltetni, hogy ez hamarabb következzen be. Természetesnek tűnik a nálunk „károsnak” tartott szoptatva altatás is: a szopás ritmusa és az anyatej bizonyos összetevői a babát altatják, a szoptatás hatására termelődő hormonok pedig az anyát.

Mit tartunk problémának?

Nyugaton a „jó baba” mélyen és folyamatosan átalussza az éjszakát – ezt a sztenderdet azonban az időre, tápszerrel etetett babákat megfigyelve állították fel, az irreális elvárások pedig ütközhetnek a csecsemők természetes viselkedésével. Abban persze, hogy hányszor ébrednek a babák és mennyit alszanak, kulturális eltérések vannak (a hollandok pl. két órával többet alszanak, mint az amerikaiak, akik szintén két órával többet, mint az afrikai kipszidzsik), de ezek nem determinálják, hogy a szülők problémásnak tekintik-e az alvásukat. A Fülöp-szigeteken például a legrövidebbek közé tartozik az alvásidő, és itt a leghosszabbak az éjszakai ébrenlétek, a szülőknek mégis mintegy 80 százaléka érzi úgy, hogy jól alszik a gyerekük. A !kung szanok (busmanok) körében nincs éles határvonal a nappali és az éjszakai tevékenységek között: felnőttek számára sem szokatlan éjjel felkelni és órákat beszélgetni a tűz körül. Nincs „álmatlanság”, mert nem várják el, hogy az ember egyhuzamban átaludja az éjszakát.

Miért tartjuk problémának?

Nekünk is megvan rá az okunk, hogy a különalvást normának tartsuk: a mi kultúránkban ez értelmesen illeszkedik a normalitás szövetébe. Nálunk a szülők kapcsolata intim és kizárólagos, a gyerekek ebbe nem tartoznak bele (Japánban pl. az anya-gyerek viszony az elsődleges). Az erotikus hangulatú „hitvesi ágyba” a szülők – érthetően – vonakodnak beengedni a gyerekeket. A XVI-XVIII. században több európai országban még törvényt is hoztak az együttalvás ellen…

Az individualista társadalmakban alapvető kulturális érték az önállóság és a függetlenség (a kollektivista társadalmakban fontosabb a kötődés a családhoz, a beilleszkedés a közösségbe). A szülők a legjobbat akarva gyermekeiknek igyekeznek őket saját kultúrájukban értékes, önálló felnőttekké nevelni – már csecsemőkortól. A helyzet iróniája: semmi nem bizonyítja, hogy az éjjelre elkülönített babából függetlenebb felnőtt lesz – sőt, a jelek szerint épp a függőségi igény kielégítése vezet a magabiztossághoz. Inkább a szülők azok, akik éjszakára függetlenek lehetnek külön alvó csecsemőjüktől… A még beszélni sem tudó kisbaba nevelését egyébként számos kultúrában eleve értelmetlennek tartják.

Nem veszélyes?

A csecsemők különaltatását gyakran biztonságukkal indokoljuk, amit a közös alvás különböző formáit összemosó vizsgálatok alá is támaszthatnak. Az együttalvás, ami eredendően a biztonságot szolgálta, ma – kivételes esetekben – valóban veszélyes lehet: ha például a szülő alkoholt vagy drogot fogyaszt, dohányzik vagy kórosan elhízott. Nagyobb biztonságban van az a baba, akivel anyja azért alszik együtt, hogy jobban tudjon gondoskodni róla, mint az, akit kényszerből, a család rossz anyagi helyzete miatt vesz maga mellé a kimerült anya vagy más felnőtt. Nem ajánlott a párna, a puha matrac, a nehéz, vastag takaró vagy a vízágy használata, és veszélyes lehet a kanapén, véletlenül elaludni a babával. A körültekintőbb kutatások szerint ezek kivételével a csecsemők legalább akkora biztonságban vannak anyjuk mellett, mint az egyedül alvók. Erre utal az is, hogy a bölcsőhalál leggyakoribb a „külön altató” USA-ban, és legritkább a hagyományosan „együttalvó” Ázsiában.

Van-e különbség?

Mielőtt a kiságyat kidobnánk a kuka mellé s a helyét behintenénk sóval, nézzük meg, hogy ősi örökségünk őrzésén és a világtrend követésén kívül van-e valami előnye az együttalvásnak. Az együttalvók éberebben alszanak és többször ébrednek, ami elsőre nem tűnik túl vonzónak, de a csecsemő éretlen idegrendszerének épp erre van szüksége, hogy az alvás különböző szakaszain megtanuljon átlavírozni. Így többet is szopik és jobban gyarapszik. Légzését, szívritmusát és hőháztartását az anya mintájára támaszkodva szabályozza. A csecsemőjük mellett alvó anyák éjszakai viselkedésében ötször annyi gondoskodó elem figyelhető meg, mint a különalvóknál. Agyhullámaik tanúsága szerint ráadásul sokszor fel sem ébrednek, miközben gyermeküket betakargatják, megsimogatják, átölelik.

Áldozat?

Akármilyen jól hangzik is ez, sok nyugati szülő mégis úgy éli meg, hogy ha lemond a nyugodt alvásról, a kettesben töltött éjszaka intimitásáról, az bizony áldozat. A majáknál viszont az jelent lemondást, ha valakinek egyedül kell aludnia, mert az alvást eleve társas tevékenységnek tartják. Az együttalvás náluk csak egyike a gondozással járó kötelezettségeknek, ahogy Japánban is benne foglaltatik a családi élet fogalmában. A !kung szanok mindannyian együtt alszanak a tűz körül, számukra a nyugati értelemben vett magánélet fogalma ismeretlen. A dél-amerikai acsé anyák pedig gyermekük első életévében ölükben tartott csecsemőjük fölé hajolva, ülve alszanak – olyan magától értetődően, ahogy mi esténként lefekszünk az ágyunkba. Szerte a világon a legtöbb anya számára inkább az lehetne a kérdés, hogy van-e olyan ár, amiért hajlandó lenne külön aludni a kisbabájától.

Mit jelent mindez?

Azt semmiképpen nem mondhatjuk, hogy az egyik kultúra „jó”, a másik pedig „rossz”. Ha viszont igaz az, hogy a csecsemők az együttalvás és az éjszaka is folytatódó igény szerinti szoptatás évmilliós elvárásával születnek, akkor nem csoda, hogy a nyugati szülőknek nehéz dolga van, amikor ezeket saját kultúrájuk elvárásaival kell összeegyeztetni. A döntés mindenkinek saját kezében van, bár egyéni és kulturális körülményei ebben behatárolhatják. Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az ősidők szavát közvetítő intuíciónk és kulturális hagyományaink mellett ebben a döntésben biológiai, pszichológiai és antropológiai ismereteinket is felhasználhatjuk.

Gyarmati Andrea írása a MiPsziben (Mindennapi Pszichológia)