Otthon vagy bölcsiben? I.

"Az emberi lény az egyetlen olyan emlősfajta, amely elválasztja az anyákat a csecsemőiktől. A tudósok évtizedek óta választanak el újszülött állatokat az anyjuktól, hogy tanulmányozzák a fejlődő agyban ezáltal bekövetkezett károkat. De alig valami változott. A gyerekeket továbbra is bölcsődékben helyezik el, azt követően pedig iskolába mennek, míg a felnőttek az infarktusig dolgozzák magukat. Közben pedig elvész a szeretet."

Cikk első része a Szoptatásportálról:

Tényleg az a kívánatos, hogy az anyák szülés után visszarohanjanak dolgozni?

 

Antonella Gambotto-Burke szerint az anyák és kisbabáik boldogabbak lennének, ha az anyaságot nem értékelnénk alul, és nem medikalizálnánk, mindannyiunk kárára.

Antonella Gambotto-Burke és lánya, Bethesda.
Fotó: Kit Wise

Mint a legtöbb általam ismert nő, régebben én is úgy tekintettem az anyaságra, mint egyfajta vigaszdíjra azon nők számára, akik nem jutottak munkához. Az anyaságot életcélként nem lehetett elfogadni, mellékesen említve még elment, de szenvedélyként csupán a képesség és a képzelet hiányát jelezte.

Nyugaton ez az általános felfogás. A gyermeknevelésre úgy tekintenek, mint az iskolázottak idejének és tehetségének elpocsékolására. A jó teljesítményt előtérbe helyező nők a kapcsolatok helyett a kihívásokra éheznek; a pénzügyminiszter szerint azok az anyák, akik otthon maradnak a gyermekeiket nevelni, életstílust választanak, mintha ez párhuzamba állítható lenne a nudizmussal vagy a nyitott házassággal.

A közéletben szereplő nők is ezt erősítik viselkedésükkel. A színésznő, Cate Blanchett, egy héttel azután, hogy életet adott harmadik fiának, máris egy csúcstalálkozón vett részt. Rachida Dati, a francia kabinet korábbi minisztere öt nappal a császármetszése után magassarkúban tért vissza a parlamentbe.

Az efféle viselkedés nem meglepő, ha figyelembe vesszük az anyaság alantas státuszát. A kultúránkban divatba jött siker és hősiesség – minden civilizáció ideáljai – egy meglepő előítéletet tükröznek vissza. A történelem során a hősiességet kizárólag a férfiaknak tulajdonították. Annak ellenére, hogy a hősiesség a bátorságról, az önfeláldozásról és mások életének védelméről szól, anyák milliárdjai merültek feledésbe, akik szülés közben vesztették életüket.

2013-ban négyszer annyi nő halt meg szülésben világszerte, mint a szíriai konfliktusban, mégsem jelentek meg sem szalagcímek, sem válság közlemények, sem segélycsomagok, sem nem keltett közfelháborodást. Az a 293.000 nő, aki a várandósság vagy szülés kapcsán hal meg évente (és az a 7-10 millió, aki a várandósság vagy a szülés szövődményei miatt szenved súlyos vagy krónikus betegségben) nélkülöz minden közfigyelmet. Az államok vezetői nem állnak néma csendben ezekért az elesett nőkért.

A gyermekszülés komolyságát – mindazt, amit az érzelmi, szellemi és fizikai szinten jelent az anya számára – nemcsak elbagatellizálják, hanem ki is gúnyolják. „Gratulálunk! Megszülted a babát….és most?” – kérdezik a fitnesz magazinok, mielőtt javasolják a bevett ajánlást, miszerint „a szülés után 6 héttel irány a tornaterem”. Az efféle tanácsok hallgatólagosan azt sugallják, hogy a szülés csak ugyanolyan esemény, mint bármi más, hogy az anyák ösztönös késztetése, hogy csecsemőjük szükségleteit a sajátjuk elé helyezzék, divatjamúlt nézet, továbbá, hogy az anya elválasztása a kisbabájától nemcsak elfogadott, hanem rendben lévő.

Egy anya kötődése gyermekéhez a kórházban kezdődik, ahol azt az érzést keltik az anyákban, hogy az egészségügyi szakemberekhez képest kevésbé értenek a csecsemőjükhöz, azután pedig elválasztják őket egymástól a vizsgálatok, fürdetések stb. idejére. Egy anya, aki egy elegáns magánkórházban szült, mesélte nekem, hogy a szülés után a fiával kisurrantak az intenzív újszülött osztályra anélkül, hogy esélyük lehetett volna üdvözölni egymást. Az anya császármetszése ellenére három emeletet lépcsőzött le, hogy lássa őt, ráadásul megtiltották, hogy megérintse. „Azt mondták, hogy még túl törékeny, és a felszerelések mozgatása is sok gonddal járna. A kötődés, a szeretet és a melegség nem jelentettek értéket a számukra.”

John Krystal, a Yale Orvostudományi Karának pszichiáter és neurobiológus professzora hivatkozik arra a nemrégiben tett felfedezésre, miszerint a vegetatív aktivitás (szívverés és egyéb önkéntelen idegrendszeri tevékenységek) a kétnapos alvó csecsemőknél 176%-al magasabb akkor, ha távol vannak anyjuktól. „A szeparáció alapvető pszichológiai stresszforrás a csecsemők számára.” – teszi hozzá. Az emberi lény az egyetlen olyan emlősfajta, amely elválasztja az anyákat a csecsemőiktől. A tudósok évtizedek óta választanak el újszülött állatokat az anyjuktól, hogy tanulmányozzák a fejlődő agyban ezáltal bekövetkezett károkat. De alig valami változott. A gyerekeket továbbra is bölcsődékben helyezik el, azt követően pedig iskolába mennek, míg a felnőttek az infarktusig dolgozzák magukat. Közben pedig elvész a szeretet.

Egyszerűen kiírjuk a boldogságot az életünkből. A történelem során a legkegyetlenebb kultúrák ismertetőjele volt az anya-csecsemő elválasztása. A legkorábbi kapcsolat nélkülözhetetlen alapjául szolgál a szeretetre és kötődésre való későbbi képességünknek, azonban ez zavartalan, nyugodt és folyamatos közelséget igényel a kisbabánkkal. Ennek ellenére mi továbbra is erőszakosan nyomást gyakorlunk az anyákra, hogy még a méhük visszaalakulása előtt térjenek vissza a munkaerőpiacra.

A szülés jelentőségét gazdasági célokból alacsonyítják le, amelyet egyébként a legtisztább boldogság övezhetne. Életük legsebezhetőbb időszakában, az anyákat újra és újra cserbenhagyja a közösség. A Kína-, Görögország-, India-, Japán-, Dél-Korea- és Vietnám szerte hagyománynak számító – 30-40 napig tartó – visszavonulós, gyermekágyas időszak nemcsak a szülés utáni felépülést teszi lehetővé az anyák számára, hanem azt is, hogy az anya-baba kötődést elősegítő ütemben szokjanak bele az anyaságba. A folyamat siettetése miatt nők millióinak nem sikerül beavatkozás-mentesen szülni, illetve szoptatni.

Az új anyaság élménye és öröme háttérbe szorult, márpedig ennek ára van. A mi kultúránkat egyre jobban az adrenalin kezdi uralni. Kezdve az ébredésünktől (erős kávé, harsogó ébresztés, TV, rádió) egészen a társkeresésünk módjáig (Tinder, Grindr, Blendr, Tingle és így tovább), a technológia uralja az ütemet: vibráló, ragyogó, fogyasztásra kész. De a babákat nem lehet siettetni, és a felgyorsult élet, amit élünk, mérgező a gyereknevelés területén. Az élet jön hozzánk és mi reagálunk. A meghittség azonban nyugodt, lassú. A szeretetet nem lehet sürgetni. És pontosan ez az a pont, ahol a kultúránk kezd széthullani. Az a tény, hogy egyáltalán részletezni szükséges a kötődés jelentőségét a gyerekneveléssel kapcsolatban, mindent elárul arról, amit tudnunk kell a 21. századi ember és a szíve közötti hasadékról.

A kötődéselmélet a második világháború ideje alatt kezdett formát ölteni, amikor Anna Freud, a pszichoanalitikus gyermekpszichológia megalapítója (és Sigmund Freud lánya) olyan gyerekeket vont vizsgálat alá, akiket a háborús támadások ideje alatt biztonsági okokból elválasztottak a családjaiktól. Annak ellenére, hogy néha jobb fizikai gondozásban és oktatásban részesültek, ezeknél a gyerekeknél agresszív rohamok, érzelmi visszamaradás, fejrázás, ágybavizelés-és ürítés, hisztérikus kitörések, visszafejlődés és más egyéb viselkedési zavar volt megfigyelhető. Freud megindítóan ír „egy olyan kisgyermek fájdalmának mélységéről és súlyosságáról”, akinek a kötődése megszakadt.

Folyt köv.

TOVÁBB az eredetihez a Szoptatásportálra >>>