Vannak helyzetek, amikor egy kisbabát, kisebb vagy nagyobb gyermeket nem tudja felnevelni a saját szülője, szülei.

Szavaink, szójárásaink nagyban befolyásolják a cselekedeteinket. Úgy is formálnak, hogy nem vagyunk ennek tudatában, egyszerűen csak benne élünk és történik velünk.

Ha szembenézünk velük, megváltozhat a körülöttünk levő és a bennünk, hozzá kapcsolódó automatizmus.

Kezdjük a magyar nyelvvel és a hozzá tartozókkal:

A magyar nyelv szeparál. Elválaszt és a folyamatokat elaprózza. Ebből arra következtetünk, hogy ez csak így működhet, ez így van rendjén, senkinek semmi köze a másikhoz. Nagyon mélyen beivódott normák ezek, amik attól, hogy mindenki ezt használja, még nem biztos, hogy szolgálják a benne lévőket. Érdemes megvizsgálni és ha szükséges, felülírni. Most egyelőre csak a szavakat és a rájuk rakódottakat vizsgálom, leginkább azt, ahogy a közbeszédben halljuk és amit munkám során tapasztaltam. Most csak a nyelvi tartalommal foglalkozom, és igyekszem felhívni a figyelmet arra, hogy van lehetőség változtatni szavainkon, amik meghatározzák a gondolkodásunkat.

Kik a szereplők?
Örökbeadó (anya, apa)
Örökbefogadó (anya, apa)
Örökbe adandó majd örökbefogadott gyermek

Szereplők, akik valamilyen módon kapcsolódnak egymáshoz, általában egy közvetítő szervezeten keresztül létrejön a kapcsolat.

Magyarul ezt örökbefogadásnak hívjuk.
Az örökbeadókat szinte meg sem nevezzük, a fókusz teljes mértékben lekerült róluk és áthelyeződött az örökbefogadó szülő(k)re.
Az örökbeadóval szemben méltánytalan, méltatlan, megalázó és kitaszított. Kiszolgáltatott az örökbefogadóval szemben. Csendes teher, amiről nem beszélünk, mert megvetnek érte. Egy abortuszon átesett nőt jobban tolerál a társadalom, mint egy anyát, aki lemondott a gyermekéről. Az apák szinte soha nem szerepelnek a sztoriban. Sokszor nem is tud róla, hogy megfogant egy gyermek, akinek életet adott. Saját nehézségük, problémájuk nincs feloldva, nincs megoldva. Ehhez kapnak még egy újabb pakkot a gyermek örökbeadásával, ami azzal is jár, hogy a szülő lemond róla.

A gyermek a folyamatban teljesen elvész - ő az, akiről lemondanak, akit örökbe adnak és fogadnak. Meg sem nevezzük őt. Passzív résztvevő, aki elfogadja, hogy őt fogadták, amiért hálásnak kell lennie. Jó esetben tud róla, hogy a szülő anyja lemondott róla, a biológiai apjáról általában mégoly keveset. Nincsenek szülei, vagy mégis? "Szegény gyerek! Micsoda szülei lehettek, de jó, hogy most xy befogadta, milyen rendesek vele" - súgnak össze a háta mögött. Ha valami nem megy - biztos a szülei rossz természete, ha valami jó, azért van, mert az örökbefogadói annyira jól nevelték. Soha nem lehet tudni, mi sül ki belőle, mert a genetikának, ugye, nem tudunk parancsolni. De mégis, hol van maga a gyermek?

Az örökbefogadó szülők - lelki fájdalma a saját gyermektelenségükkel kapcsolatban nincs feloldva, kapnak egy gyereket, akit felnevelnek, magukénak tekintenek és mégis viselniük kell annak a terhét, hogy ők ezt a gyermeket befogadták és ezért hálával tartozik nekik, amiért megmentették. A sanyarú sorstól, a rossz életkörülményektől, a rossz anyától, apától, testvérektől. A társadalom szemében sokszor hősök, példaképek, önfeláldozók, saját életüket, életterüket feláldozók, lemondók, áldozatai valaminek, amiből ki tudtak jönni azáltal, hogy kaptak egy gyermeket. Drukkolunk nekik, hogy csak sikerüljön nekik babát szerezni, lehetőleg olyat, amilyet szeretnének, amilyenre vágynak.

Egymástól független entitások, akiknek valamilyen módon kapcsolódott az útjuk. Mégis mindegyikük hatalmas, súlyos terheket cipel.

Az adoptálás maga egy FOLYAMAT, ami zajlik. Ez a folyamat zajlik összes szereplőben, már jóval azelőtt, hogy találkoznának, egymásra találnának, és zajlik folyamatosan, a földi létük végéig. Minden szereplőben nyomot hagy. Akár tud róla, akár nem.

Folyt köv ...

Csomóné Lindmayer Katalin
2016. június 1.