Erre a képre hívtam fel egy ismerősöm a figyelmem, ami a minap a Karcagi kórház Facebook oldalán jelent meg.

Rengeteg megosztás és lájk született, hogy mennyire kedvesek ezek az alulfizetett nővérkék, akik így kitesznek magukért és kedveskednek az anyukáknak.

A cukizások, a szivecskék, stb reakciók megerősítik azt a tényt, hogy kollektív transzgenerációs traumáról van szó. Ez a trauma a szeparációtól lett. Ettől gondolja a társadalom nagy része, hogy ez a normális, bármennyire is a szeparáció egy patológiás állapot. Amit látunk a bejegyzés alatt az gyakorlatilag ventillálás, bagatelizálás és az önigazolás, mert valójában legbelül kegyetlenül fáj, annak a hangja, hogy már annyira egyek vagyunk - én és a szeparációs trauma, hogy nem látok ki belőle, nem tudom érzékelni. Ehhez kell meggyógyulni, és lehet is.

Jogi, morális és etikai szempontból is minimum elgondolkodtató, hogy idegen emberek más gyermekét jelmezbe öltöztetik és látványosságként mutogatják. A gyerekekre is vonatkozik az adatvédelmi, valamint az egészségügyi törvény, ami kimondja, hogy a gyereknek joga van a folyamatos kapcsolattartásra a szüleivel, beleegyezés nélkül nem lehet a testéhez idegeneknek hozzáérni és nem lehet felvételeket készíteni, sem azokat nyilvánosan közzétenni beleegyezés nélkül.

Ez nem cuki! Ez bántalmazás, mivel a babák szervezetében olyan folyamatokat vált ki a szeparáció=az édesanyától való elválasztás, aminek rövid és hosszú távon is negatív hatásai vannak.

A szülés-születés utáni lelki traumák okai között szerepel az is, hogy a magyar kórházak nagy részében szülést követően az újszülöttet elválasztják az édesanyjától, aki csak bizonyos időközönként kaphatja meg a kisbabáját.

Ez a szeparáció az anya és a gyermek duális egységének megbontását eredményezi. Születéskor a szeretetért, a szerelembe esésért felelős úgynevezett centrális oxitocin hormon szintje rendkívül magas mind az anya, mind pedig az újszülött csecsemő szervezetében. Ha a gyermeket külön szobában helyezik el, így az anya és a kicsi nem lehetnek fizikai közelségben, azaz nem hallják, látják, érzik, tapintják, szagolják egymást, akkor más hormonok veszik át a szerepet, amelyek a kisbabánál erős félelem, az anyánál gyászreakció kialakulását váltják ki. Ez a „saját élet, illetve a közeli hozzátartozó életének veszélye” miatt létrejövő félelemérzés és a kontrollvesztés idézi elő azután a poszttraumás stressz tüneteit. Ilyen tünet lehet például a depresszió is, amelyet sajnos sokszor nem ismernek fel, vagy rosszul, nem a gyökereinél kezelnek.

A jó hír az, hogy ebből lehet gyógyulni.