Vígi Zsoldos Zsaklina
2016. január 29., 15:52
Csomóné Lindmayer Katalin AnyaBaba szülészeti tanácsadó a múlt év végén tartott Szabadkán első alkalommal szülésfeldolgozó csoportot. Ilyen műhelymunkára eddig Vajdaságban nem került sor. A szülésfeldolgozó csoportba olyan anyukák jelentkeztek, akik túl akartak lépni a szülés alatt megélt traumán vagy magzatuk elvesztésén, hogy félelem és szorongás nélkül vállalhassanak újabb kisbabát. Voltak várandós nők is a csoportban, akik abban a tudatban szerettek volna megerősödni, hogy képesek lesznek megszülni a kisbabájukat. Az egynapos kimerítő műhelymunka után arról faggattam Katit, miért olyan fontos a szülést követő traumafeldolgozás.
Mit tapasztaltál, milyen problémákkal küzdenek a vajdasági magyar anyukák?
– A vajdasági magyar anyukák ugyanolyan problémákkal küzdenek, mint a magyarországi vagy a cseh anyukák, mint a legtöbb anya ebben a régióban. A szülés során a legnagyobb trauma a szeparáció. Szeparáción értjük azt, mikor a kisbabát elválasztják az anyukájától, és az anyukát elválasztják a kisbabájától. Ez olyan mély és fájdalmas tapasztalás mindkettejük számára, hogy ez válik a traumák közül a legerősebbé, a legmélyebbé és legfájdalmasabbá. Amikor elkezdődik egy ilyen szülésfeldolgozó csoport, az elején a nők inkább a szüléskor átélt fizikai fájdalmakat említik, azokról beszélnek. Ez tűnik a legerősebbnek és a legnehezebben megoldhatónak. Ahogy azonban haladunk az időben, a fizikai történések eltörpülnek amellett, ami a valódi probléma. Először azt a nagyon nehéz fájdalmat kell megoldani, azt kell rendbe rakni, csak utána dolgozhatunk a többin. Ha bárki beszélget a barátnőjével, lányával, unokájával, akkor rengeteg hasonló történettel találkozik, és mindig az elszakítottság érzése a legerősebb.
Ebből az elszakítottságból, ha nincs helyrehozva, később milyen nagyobb problémák jöhetnek elő?
– A szülés és a születés nem akkor ér véget, amikor az anyából kibújik a kisbaba, és amikor egy testből láthatóan két test lesz. A szülés után az anyában és a babában olyan élettani folyamatok zajlanak, amelyek képessé teszik az anyát, hogy a kisbabájának a méhen kívüli életében segítője legyen, és amelyek a kisbabát képessé teszik arra, hogy adaptálódjon a méhen kívüli létre. Ha ezt a folyamatot megszakítjuk, akkor ezeket a természetes, egészséges folyamatokat kitérítjük. Ha ez az út nagyon kitérítődik, akkor ez okozhat nőben és férfiben is meddőséget, mert olyan lelki blokkjai vannak a szüléssel, születéssel kapcsolatban, annyira fél tőle, hogy nem képes nemzeni vagy megfoganni. A későbbiekben, ha már megfogant a nő, akár nagyon sok vetélése is lehet. Vannak olyan nők, akik extrém helyzetben nem tudják ezt a félelmet másképp feloldani, csak úgy, hogy a művi terhességmegszakítást választják. Nagyon sokszor a férfiak a várandósság időszakában, ezzel a félelemmel megterhelve, ahogy közeledik a szülés időpontja, igyekeznek ebből a helyzetből kimenekülni, és elhagyják a családot. Esetleg a szülés után, miután úgy érzik, hogy nem tudták megvédeni a szeretett nőt és gyermeket a traumától, ezt kudarcként, cserbenhagyásként élik meg, és otthagyják őket, mert nem tudnak más megoldást. Ha a gyerek egészséges életkezdete el van térítve, akkor ezen kívül bármilyen deviencia és függőség is felléphet: társfüggőség, kapcsolatépítési lehetetlenség, de a kábítószer- vagy az alkoholfüggőség gyökere is vezethető ide vissza. Ezek természetesen az extrém, szélsőséges esetek. Sok esetben azért ennél jóval kisebb nehézségekkel kell szembenézni. Kinek-kinek a megküzdési stratégiáitól és a lelki erejétől függ, hogy mennyire sérül, és milyen módon képes a feldolgozásra.
Beszélgetve ezekről a dolgokról olyan egyszerűnek tűnik ennek a traumának a megoldása, és mivel egész társadalmakat érint, nem is értem, hogy nem teszünk többet ellene, hiszen visszafordítható a folyamat, és aránylag olcsó, vagyis sokkal olcsóbb, mint ezeknek a devianciáknak a kezelése.
– A megoldás nagyon egyszerű. Ismerni kell, vagy újratanulni a természetes folyamatokat, és ezeket támogatni. Az újszülöttel kapcsolatos minden vizsgálatot és ellátást (az anyáét is) úgy kell elvégezni, hogy a gyermek közben az anya mellkasán van. Császármetszés után is a műtéti területet úgy kell kialakítani, hogy az anya folyamatos bőrkontaktusban maradhasson újszülöttel. A szülés/születés utáni szeparáció – a kisbaba és édesanyja elválasztása – széles körben bevett kórházi gyakorlat a mai napig. Ezen a fájdalmas és félelmetes tapasztalaton majdnem mindenki átesett. Mivel az egész társadalmat érinti, ezért kollektív traumáról beszélünk, tehát mindannyian érintettek vagyunk, a saját fájdalmunkat és félelmünket hozza elő. Ezért nem olyan egyszerű a megoldás, mint amilyennek látszik. Hatalmas pénzek mennek el szülőszoba kialakítására, műszerekre, eszközökre, gyógyszerekre, miközben itt van egy ingyen megoldás, amit azért nem tudunk megcsinálni, mert félünk. Ha ezeknek a beruházásoknak egy töredékét traumafeldolgozásra, továbbképzésre, gyakorlati műhelymunkákra lehetne fordítani, már sokkal egészségesebb lenne a társadalom. Született erre egy 10 lépéses gyakorlati útmutató, amiben nagyon konkrétan le van írva, hogyan lehetne támogatni ezt a természetes, egészséges folyamatot. Ezen felül az AnyaBaba szülészeti ellátás lépései kézzelfogható irányokat és kapaszkodókat adnak a rendszer átalakításához. Az útmutatáson kívül ez a 10 lépés egy minőségbiztosítási rendszert is jelent, melyben megjelennek a legfrissebb nemzetközi szakmai eredmények a gyakorlatban alkalmazva, legyen szó akár szülészetről, akár újszülöttgondozásról, akár az emberi jogok tiszteletben tartásáról. Alapja a minden nő és gyermek iránti tisztelet, az anya és a gyermek megbonthatatlan egysége.
Hazánkban tíz éve sincs, hogy bevezették a bababarát kórházakat. Nagyon sok olyan anyától hallottam, akik elégedetlenek ezzel, arra panaszkodva, hogy szülés után nem tudják kipihenni magukat a gyermek közelsége miatt, és visszasírják a régi rendszert, ahol a kisbabát csak szoptatásra vitte be a nővér a szobájukba.
– Akik megerősítést kapnak abban, hogy a gyermeküknek náluk a helye, azok az anyák képesek ezt végigcsinálni. Született egy tanulmány, ahol azt figyelték meg, hogy azok a babák, akik az anyukájukkal együtt vannak az első órában, csak egy percet sírnak. Azok a babák viszont, akik szeparálva vannak, az első fél órában 16 percet, a második fél órában 18 percet sírnak. Ha tehát együtt tudnak lenni bőrkontaktusban, akkor a baba nem sír. A baba azért sír, mert szólongatja az anyukáját. Azoknál az anyáknál, akiktől a szülést követően elvitték a babájukat, hogy lemossák, megmérjék, megvizsgálják, megszakították azokat a természetes folyamatokat az anyában és a babában is, amik ezt a ráhangolódást képesek lettek volna megerősíteni. Ha ez után a nővér órák múlva visszahozza a babát, az anya számára ez félelmetes lehet, és sokszor nem tud vele mit kezdeni. Ilyenkor az lenne jó, ha lenne az anya mellett egy értő ember, aki ismeri az egészséges folyamatokat, és képes a kisbabát az anya csupasz mellkasára tenni, és az anyát addig támogatni, amíg benne is újra elindulnak azok a folyamatok, amelyek az ő anyaságát hagyják kibontakozni. Az anyák nem tudnak jobban pihenni, ha nincs ott a kisbabájuk, hiszen a szervezetük úgy van kitalálva, hogy arra reagáljon, amit a kisbaba üzen. Ha a kisbaba nincs ott, az anya szervezete dolgozik, és elfárad. Ha a baba ott van, akkor rögtön reagálni tudnak egymásra, nem kell feleslegesen energiát pazarolni.
Nagyon sok anya a szülés utáni traumáért önmagát hibáztatja. Lehet, hogy emiatt nem tudunk több gyermeket vállalni?
– Így van. Ez azért van, mert a kórházban nem a természetes folyamatok lettek megtámogatva, hanem folyamatosan valamilyen patológiával találkozik a szülő nő. Folyamatosan azzal szembesül, hogy olyan helyzetbe kerül, amibe rengeteg energiát tesz bele, de nem működik. Amit csinál, az kudarc. Energiát vesztünk azzal, hogy bemegyünk egy olyan intézménybe szülni, ahol nem az anya dolgozik a szülésen, hanem folyamatos külső behatások érik őt. Úgy érzi, nem az ő folyamata zajlott, nem ő szülte a gyereket, kudarcot vallott. Folyamatosan azzal szembesülünk, hogy nőként, anyaként, feleségként kudarcot vallunk. Pedig a megoldás nagyon egyszerű lenne: az ő egészséges belső folyamatát kell megtámogatni. A legfontosabb megerősíteni az anyákban az anyaságot, a szülői kompetenciákat, ezáltal megerősödnek nőként, és ami a legfontosabb: a gyermekükkel való kapcsolatuk átíródik.
