Íme egy újabb visszajelzés a decemberi szülésfeldolgozó után ...

Vége van. Végre. 5 év után. Bizonyságul írom azoknak, akik még küzdenek, hogy létezik vége. Az utóbbi hetekben Veronika születése körüli traumám nagyon felkavarodott, sokat foglalkoztam vele. Nem körbe-körbe jártam, hanem új aspektusok jöttek be, olyanra is rá tudtam nézni, amit eddig elhessegettem. 

Biztos a decemberi szülésfeldolgozó alkalom, vagy a közelgő szülésem (ahol megint egy lányt fogok szülni, de már másikat), vagy mindegyik egyszerre...

Tegnap visszamentem ahhoz a pszichológushoz (a nőgyógyászom javaslatára!), akinél 1,5-2 éve előkerült ez a téma. És ma éjjel/ hajnalban megérkezett hozzám (a lelkem mélyére is) az felismerés, amire már 5 éve várok, hogy Veronika fontos nekem. Nagyon nagyon fontos. És már a születésekor is az volt.

Mikor kb 8 cm tágulásnál leálltak a fájások, nekem egy kis szusszanásra lett volna szükségem, aztán arra, hogy vehessek egy nagy levegőt és dönthessek úgy, hogy na, most megszülöm a gyereket.

Ehelyett döntöttek a fejem fölött és oxitocinnal kihajtották belőlem. Óvodás kislányt csináltak belőlem, és lelöktek a csúszdáról. Nem várták meg, amíg magamtól lecsúszom. Belőlem ez dühöt és dacot váltott ki.

Majd mikor megszületett Veronika, akkor azt gondoltam, hogy "Nesztek, itt a gyerek, akit úgy hajtottatok, ezt akartátok, most megkaptátok, engem meg hagyjatok békén!" Ez a "nesztek" nem egy hanyag legyintés volt, hanem végtelen fájdalom volt benne. Letéptem a fél karom, és azt vágtam hozzájuk. Kitépték belőlem a gyereket, nem én döntöttem el, hogy most megszülöm. Az ellenem elkövetett erőszak ellen lázadtam, nem a gyerek ellen.

Sokáig azért nem mertem erre ránézni, mert éreztem, hogy nagyon fáj, és volt benne egy kis lelkiismeret furdalásom is, így azt hittem, hogy valami iszonyatos bűnöm van ott abban a  csomagban, amit nem bírnék el. Pedig amit bűnömnek éreztem, az csak annyi, hogy hagytam, hogy ez megtörténjen, de nem én vagyok a hibás azért, mert bántottak. A gyereket is bántották, és nem tudtam megvédeni. (Egyébként hiszem, hogy nem tudták, mit tesznek.)

Most, hogy végre sikerült ezzel a "nesztek"-kel szembenézni, megtaláltam benne azt az iszonyatos fájdalmat amit az okozott, hogy elvették a gyerekemet. Ez a fájdalom a bizonyságom arról, hogy milyen fontos ő nekem.

Mikor Bence született, és odanyomták az orrom alá, hogy pusziljam meg. Az a hatalmas boldogság, amit akkor éreztem, azt jelentette, hogy Bence nagyon nagyon fontos nekem. Az a boldogságba csomagolt üzenet azonnal megérkezett hozzám, és azóta tudom, minden pillanatban, minden porcikámban, hogy szeretem őt.

Veronikával kapcsolatban ez a fontos üzenet, hogy nagyon szeretem őt, fájdalomba volt csomagolva, és nem bírtam kinyitni, egészen mostanáig.

Mint Krisztus keresztje. Annak is az az üzenete, hogy Istennek nagyon nagyon fontosak vagyunk, és az is fájdalomba van csomagolva. Olyan iszonyatosba, hogy ránézni sem merünk. Legalábbis én, csak néha, fél szemmel, egy-egy pillanatra.

Aztán mikor sikerül ránézni, meglátni benne a szeretetet, megszeretni ezt a fájdalmat, magamhoz ölelni ezt a fájdalmat (hiszen ez jelenti azt, hogy szeretem a gyerekemet), akkor jön a feltámadás, megváltás.

Dicsőség az Úrnak!

Most kedden, mikor épp ezen szenvedtem szentségimádáson, ezt kaptam egy könyvjelzőn. A fentiek után számomra mélyebb értelmet kapott:

"Semmi sem lehet hatalmasabb, mint Jézus - a félelmeid sem. Hozzá kiálts, és szabadítása bizonyosan megérkezik."

Eddig a megosztás, visszajelzés. Ez veled is megtörténhet. Neked is lehet vége!

Ha te is szeretnéd letenni, átírni és kicsomagolni a fájdalomba csomagolt szeretet, keress bátran. Szülés/születésfeldolgozókon, csoportos vagy egyéni alkalmakon.

Csomóné Lindmayer Katalin
2019.01.08